Point-Counterpoint

Csak nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá a melegfelvonuláshoz. Pedig úgy voltam ezzel, hogy megértem én mindkét oldalt, csak éppen leszarom, mégis elolvasva néhány cikket, és meghallgatva a híreket róla, igaz kissé megkésve, de leírom már én is a frankót, ha ez a legforróbb (höhö) téma az utóbbi időben Magyarországon.

Tavaly a felvonulók nálam azzal ütötték ki a biztosítékot, hogy valamelyik gyengeelméjű úgy gondolta, a reverenda+tanga összeállítás a legmegfelelőbb viselet egy olyan ország fővárosában, amely a szovjet megszállásig lényegében keresztény volt. No, hát minden hasonló körülmények között lévő (kultúr)államban biztosította volna ez a csávó a helyét egy villamosszékben, de legalábbis egy olyan szintű pénzbírságot kellett volna rá kiszabni, hogy csak a reverendája maradjon meg. Gondolom ennek is betudható, hogy ügyeletes nemzet-és lelkiüdv-mentőink zászlót bontottak és kiáltványok, körlevelek, kerecsensólymok lábaira tűzött üzenetek segítségével kiadták a jelszót: "Talpra magyar, a buzi zavar!" És jöttek ám a mélymagyarok a szarból, ahogyan Gyuri bácsi megmondta annak idején.

Szívtam én eleget már eddig is a Magyar Gárda, illetve a Jobbik miatt, minden fasisztának/nácinak/idiótának/bekövesedett agyú jobbosnak el lettem hordva, hogy szimpatizálok velük, de így van: ha nincs normális nemzetőrségünk, akkor legyen Magyar Gárdánk. De vajon ezek az emberek nem tartoznak a nemzethez? A Demokrata idézőjelek nélkül sérült embereknek titulálta őket, erőteljesen emlékeztet ez engem valamire, mondjuk úgy a harmincas évek vége felé a sör és virsli országára. Tehát a gárda, ha nem is nyíltan, de azért elég tagot delegálva civilben (illetve egyenruhában), Kárpátia-fanokkal és überkonzervatívokkal együtt egy kézműves szakkör keretében különböző robbanós-pukkanós mókákat készítettek, hogy megakadályozzák a szégyen menetét. Hát igen, Budapest, a vörös város, most már szivárványszínekben úszik.

Igazából azt csinálnak, amit akarnak, de érdekes, hogy a Jobbik (ami parlamenti párt akar lenni, erről majd egy másik bejegyzésben) valódi ellenfelének és az ország legnagyobb problémájának a homoszexuálisokat tekinti. Valóban ez ma az oka annak, hogy álmatlanul forgolódunk, ahogyan a Horthy emlékmise is a fasiszta hatalomátvétel pajeszdidergető szelét hozza el minden esztendőben. A megoldás az lenne, ha békén hagynák egymást, élje már mindenki a maga életét, és foglalkozzunk inkább azzal, miért nem irigyel már minket Európa, meg miért nincsenek még előrehozott választások. A Fidesz jól reagált: tetszettek volna a felvonulókat megvédeni!

Hiszen megverték Horn Gábort (akinek egyébként talán nem is ártott, már elég sok van a rovásán, meg hát ugye így a szadesznak is van egy mártírja végre! tudom én, hogy Kuncze csak erre várt), Szetey Gábort (aki az egyik legnyomingerebb politikus széles ez országban) és még Orosz Józsit is. Ez utóbbi végre comingoutolt, hogy zsidó meg meleg és liberális. Hol van itt az elfogulatlan médiaszereplés??? És a legfőbb kérdés, amire próbálok rávilágítani: kit érdekel?
De ott van a másik oldal is: miért unatkoznak ennyire az emberek? Vége van a Kossuth téri banzájnak, és a Toroczkainak—Budaházy duónak új pótcselekvés után kellett néznie. Most ideológiai terepre tévedtek, elmondják a plebsnek szépen, érthetően, hogy ki a magyar (=ember), márpedig az ilyen génhulladékok az életet sem érdemlik meg, nemhogy kimerészkedjenek az utcára. No akkor itt üzennék ennek a két konzumidiótának, hogy talán kezdjenek el olvasni: barátkozzanak mondjuk Berzsenyi, majd Petőfi, Ady, József Attila és horrible dictu Parti Nagy magyarságélményével. Ha csak annyi ragad meg bennük, hogy a dolog kicsit komplexebb, mint az "Apám magyar, anyám magyar, dögöljön meg, akit zavar!" frázis, már az is haladás.

Akárhányszor olvastam az utóbbi időben, hogy fasiszta- meg náciveszély van, mindig fölényesen elmosolyodtam, hogy mennyire szorítva érzi magát a kormányoldal, lám-lám a régi kártya, ami már annyira elrongyolódott, nem is érdemes rá figyelni. Most viszont itt vannak ők, nem, nem a nácik, hanem az agresszív idióták, az a néhány száz, élet nélküli (hadd ne mondjam, hogy látens homoszexuális) hülye, aki abban éli ki magát, hogy aki neki nem tetszik, azt elkezdi rugdosni. Ám legyen, akkor azonban senki ne pofázzon be nekem se, ha a hetes buszon felrúgok valakit, mert nem tudok leülni vagy orcán csapom Sziki Károlyt, mert pocsék színész. Hát jöjjön el az én országom, legyen szabadság meg negyedik köztársaság Babarczy Eszterrel meg Debreczeni Józseffel, tessék! Legyen vad individualizmus, ezt elintézi nekünk a Jobbik, és szépen kitúrja az SZDSZ-t a parlamentből. Éljen az új Szabad Demokrata Jobbik Magyarországért Mozgalom, Jahve éltessen benneteket mesügék.

A bejegyzés zárása kettős. Liberális énem azt mondja, hogy ahogyan a Jobbik rendezvényein sem tűnnek fel a homokosok, úgy a jobbikosoknak sem kellene balhézni, szimplán csak le kellene szarni az egészet, és valami vállalható politikai arculat kialakításán kéne fáradozni helyette, nem pedig beletrappolni minden medvecsapdába. Horthysta énem azonban azt javasolja magyar messiásainknak, hogy látogassanak el a Budapest Parádéra is, amely nem marad el gyomorforgatásban a Pride mögött, csináljunk egy normális várost, ahol nem vonagló, üres hústömegektől telítettek az utcák.
És, hogy ne maradjon el az irodalom, tessék az alábbi linken elolvasni Orbán János Dénes pastiche-gyűjteményét:
http://www.barkaonline.hu/archivum/barka_200705.pdf

(Akármilyen furcsa is, tényleg nem szimpatizálok egyik oldallal (felvonulók és dobálók) sem, továbbra sem akarom feloszlatni a Magyar Gárdát, vagy betiltani a Jobbikot, hiszem, hogy megtalálják a módot, hogy normális, vállalható politikai párttá váljanak; támadásom a hülyeség és az önjelölt, teljesen felesleges, agresszív nemzetmentő idióták ellen és nem pl. Vona Gábor ellen irányul. Adorno is megmondta: a filozófusnak nem az a feladata, hogy megjósolja a jövőt, hanem, hogy kritizálja a jelent.)

            Engem a múlt héten érintett meg a gondviselés. Először nem is értettem ezt a felsőbbrendű hangot, mintha a harang csak értem szólna, nem a többi hatmilliárdért. Mi is csaphatott belém? Ahogyan megpróbálok önmagamon tort ülve rohanni még azért a néhány mérföldnyi geocentrikus talmudpéldányért és nem láthatják a többit, mert -és itt vigyük fel a hangsúlyt- arra mennek, én meg már csak állok és tátom a számat. Tudom, hogy valamikor bennük is felmerülhet: akkor általában hallgatnak rám, felém emelkednek, és süllyedni kezd a sárga tengeralattjáró is. Mert mindannyian ott élünk, ugye? És most jön csak a java, ahogyan a TWÁ felkiált: Oh ez mennyire kispolgári! Pedig valamikor még ő volt a halszagú vezérelvikra itt nálam, még be is engedtem egy-kettőre a lakásba. Hogy kiébe? Aznap este megint túl sokat ittam.

            Olyan ez nekem, mint egy visszapillantó-tükör: semmit nem nézek benne, csak magamat, de valójában nem férek bele, csak 2 szem, amik a vénán kívül igazából semmit nem mutatnak. Feldagadtak a középszerűség szürke és néma izzásába, és hiába hűtöm őket szárazjéggel, már a butanol is kiakad miattam. Felhígult hát Spárta?- kérdezem. Azért mert haladószelleműen Leónidasz perzsasoájára koncentrálok és a célom, hogy elmenjek innen messzire, mert bárhol jobb (kiütve az utcákra üríteni és belefeküdni), mint itthon. Ugye TW? Most betöröm a tükröt, nem érdekel, hogy néhány szilánk a szemembe szökik, mert inkább a fitnesszfasiszta relációk között mosom tisztára anyád gyolcsát, mintsem egyszer is megemlítsem azt a léthelyzetet, amit ki kell mondanunk mindannyiuknak, nekik és szórni az átkot a fejemre. A munka is ima, dolgozzunk, mert több nap mint kerítés. És közted. És köztem.

      "...egyszer máshol, máskor, másképp..."
Lukács György

Az, hogy a konzervatív és/vagy nemzeti értelmiség sorozatosan védekezőpozícióba kényszerül szerintem már senkit sem háborít fel, ahogy az sem, hogy mindent enged kicsúszni a kezei közül, s udvariasan félrenéz, amikor a labda az asztal szélére pattan, így amikor leesik a földre a magunkfajta és magukfajták is csak gondolják, hogy "Csusza!". Ez az, ami nincs kimondva, és bár ez nem az a bizonyos wittgensteini kategória, mert a nagyobb baj, ha már az ellenfél a saját orrát veri be a jól bejáratott ütőjével és a labda úgy esik a földre. De ekkor is mindenki kussol.
    József Attila, érdemes kommunista szerző, akit a párt nem hívott meg a kongresszusra, meg satöbbi, és aki a filozófiai, politikai és blőden fogalmazva: világnézeti paletta majd' mindegyik bugyrában fürdőt vett, először bizony a "horthystáknak" imponált. A fenti sort azért tudom leírni, mert nem a szocialisták kezdték el felfedezni, hanem a reakciósak, ahogyan Wass Albert (még) és Márai is (már talán nem) a "nemzeti oldal" lobogójára van felragasztva. Tisztában vagyunk mindhármójuk radikalizálódásával életük vége felé, de a rendszerváltás után is sok helyre elér az a bizonyos kéz, s ezeket a testeket békésen vagy éppen lökdösve, bele-belerúgva a sípcsontjukba áttessékeli egy vidámabb, naposabb oldalra, ahol ott van a szabadság, a béke na meg az egyenlőség és főleg az ÉSZ! Tehát a mancs elhúzza a "nem kanonikus (tehát minden, ami nem marxizmus-lukácsizmus-királyistvánizmus-létértelmezőnémethgbélaizmus) felfogás értékes embereit, s úgy fordítja azt a rubikkockát, hogy valahogy minden oldalon ott legyen az a vörös.
    Miért is merült ez fel bennem? Ady kapcsán, akinek recepcióját szinte megmérgezte az a fajta polgári-konzervatív szellemiség, ami a dualizmus korában uralkodó volt (sic!). Hogy nem a 40 éves diktatúra, az átírások, jelöletlen korrektúra, cenzúra és ideológiai elnyomás írtotta ki Adyt egy fél évszázadra, hogy csodálkoznak, hogy a hülyegyerek miért nem érti az Istenélményt meg az újfajta szerelemfelfogást, csak a Dózsa György onokáját és a Rohanunk a forradalombát. Utóbbiról lehet közvetlen élménye is akár az elmúlt évekből... A gond ott kezdődik, mikor az egész maszlagot úgy akarjuk rátolni a korszakra, hogy az általunk javasolt szociológiai szemléletet nemcsak totalizáljuk, de meg is hamisítjuk. Ilyenkor kapunk konzervatív monarchiát, antiprogresszivista polgárságot meg hogy Horthy (nem kimondva, de) lefejezete Adyt. És akkor ki is rehabilitálta? Király István, mert sokat írt róla, Lukács György, aki nem feltétlenül a szocialista szellemiséget emeli ki meg a pék, aki képes odamondani a másik oldalnak, hogy foglaljuk aranyba az előbbi két elmebeteg nevét, mert mennyit tettek, hogy az elnyomott nagy szimbolistát visszahozzák a köztudatba. Most nem térnék ki arra, hogy az ún. jobboldal emberei mennyit és mit olvasnak, de szerintem nekik hiába magyaráz Adyról, őket ez úgysem érdekli, még a másik parton az egyszerű ember még ráránt néhányszor erre a zamatos felfogásra, de talán az értelmiség is érzi, hogy ez már tökmindegy. Már nincs újszerű, a be(le)szólás feltétele a tömbtagságnak, hogy kapj a koncból még egy kicsit, de már mechanikus: kifulladt liberális blama. Az új irodalomértelmezési eljárásokkal való szembemenés, vagyis van valami a szöveg előtt, pedig megengedhető, de ezek nevetségessé tétele finom szakmai hiányosságokat árul el. Egy remélhetőleg süllyesztőbe került korszak eljárásait lehet követni, de abszolutizálni semmiképpen sem, továbbmegyek: erős alapként felhasználni, hogy támadjuk az újat, a frisset, és mégis úgy beállítani, mintha a legeredetibb, eddig még nem ismert szemlélettel rendelkeznénk, nos ez nevetséges. Adyval kezdődött a modern magyar irodalom, amelyet az átkos rendszer könnyűvérű lányként fektetett bele Marx és Lukács ágyába, de ezek ketten már épp eleget hemperegtek, eljött az ideje a kasztrációnak.
    A Péntek 8-ban Viktor arról beszélt, hogy a szocialisták erkölcsi alapon akarnak kormányozni így 60 év után; egész jó gondolat, tényleg ez a helyzet, és a harc többfrontos. A csatabárddal együtt Kádár is ki van ásva, és integet a még megmaradt végtagcsökevényeivel. Ezek az emberek tartják, hogy szét ne essen. 20 év és ők is oda kerülnek, ahova a mester? Meglehet, addig meg írjanak, amit csak akarnak, bízzunk az értelmiségben, hogy el tudja választani az eredetit a lejárt szavatosságú, de átcímkézett eszméktől. Ady Endre így nekem sem kell, inkább maradjon csak ágens-pácien-experiens, fókusz-topik, szimbólum-metafora-allegória-irónia, semmint egyike legyen egy bizonyítottan téves ideológia utolsó védőbástyáinak.